Tátrai túrák. Az első nap.

Amikor megérkeztünk a szállásunkra az eső hétágra esett. Ez a Tátrában már megfontolási tényező a túrához, és imádkozási motívum abban a tekintetben, hogy most esse ki magát, de aztán másnapra álljon le. Az emberek égnek emelt orral mászkálnak és folyton az eget kémlelik Hajnalban felriadva a neszeket figyelik.

Esik vagy nem esik. Reggelre a kép elég vegyes. Nem esik de nem is állt el. Lóg. De reménytkeltő. Mindenesetre elindul az előző este meghirdetett nagy túra. Irány a Téry ház. Ez egy nevezetes hely számomra illetve a VTSZ túristái számára. A jó pár évvel ezelőtti tátrai „vizes” túrán ez volt az hely, ahová egyszerűen nem lehetett felmenni az eső miatt. Jelen sorok írója megpróbálta ezt, de nem sikerült. Látható is egy retró fotón amint bánatos képpel öntözgeti a vizet a bakancsából. Na de ne nosztalgiázzunk nézzük a jelent.

 

Az idő megfelelő és kisebb-nagyobb erőfeszítéssel mindannyian eljutunk a Téry házhoz. Az óriás vízesésnél Lelkesen mutogatom mindenkinek, hogy itt volt az bizonyos „választó víz” ahonnan vissza kellett fordulni. Most felértem szárazon, odafent aztán seperc alatt sikerült ronggyá áznom. Pedig mindössze annyi történt, hogy elmentem a mosdóba, úgy ahogy voltam lenge magyarban. De azalatt az öt perc alatt amíg a mellékhelységet keresgéltem eleredt az eső. Nem eleredt hanem leszakadt. Na jó előkaptam a tartalék – tartalék esődzsekit és máris indulhattam visszafelé. Az eső csillapult egy kicsit de azért nem adta nagyon alább.

 

Ekkor még nem sejtettük hogy lesz még itt esemény. Lefelé az óriás vízesésnél még minden rendben. Na de aztán ! A lezúduló víz átcsapott a túristaúton, ott ahol felfelé a szépen lefektetett kövek voltak, most egy kisebb patak csordogál kellő vízmélységgel.

 

Eleinte még azon izgulsz hogy ne legyen vizes bakancsod, aztán azon hogy ne menjen be rajta víz .És jő a pont ahol már csak laza angol spárgában és némi segítséggel lehet átmenni (RL. áll a túlsó parton fogják a derekát , ő a kezét nyújtja és áthúz valahogy). Itt már csak az érdekel derékon felül ne ázz be. De átjutsz valahogy, és amikor már úgy gondod hogy innen „nyugi” kiderül, hogy lehet még a dolgot fokozni. Anno felfelé nem lehetetett menni, most meg lefelé. Az utadat állja egy mély és nagysodrású folyam. Mondjuk az ember optimista és rögtön elkezdi keresni a megoldást fönt és lent , de közben azért keményen zuhog, az áradat nő… nincs megoldás. Itt fogunk éjszakázni ? A dolog iróniája, hogy akik negyed órával hamarabb elindultak lefelé, még simán átmentek ezen a szakaszon. Végül is erős férfijaink oldják meg a kérdést ( minden irónián kívül köszönet nekik). Én csak arra emlékszem, hogy össze kellett szednem a bátorságomat, és RG. –be kapaszkodva (aki combközépig vízben állt és irányított)  először ráléptem egy kőre, ami kb. fél méterrel a víz alatt volt, utána egy másikra ami már nem annyira, után ugrottam egyet és már landoltam is.

 

Gondolom így csinálhatták ezt a többiek, mert végül is mindenki átjutott épségben és persze csurig vizesen. A fényképező gépemet elrejtettem az anorákomban, de amikor kiemeltem , csurgott belőle a víz. Azért működöt és még utólsó lehelletével készítettem egy-két kétes minőségű képet a „nagy kaland”-ról. Utána már csak egy gondolatom volt.

 

Haza…haza…azért még nosztalgiáztam egy kicsit. Eszembe jutott, hogy anno is ilyen hót vizesen mentünk haza, de nem a jó kis kényelmes, forró vizes, tágas kényelmes kis szállodánkba, hanem a sátorunkba. Igaz azt is túléltük. Bebújtunk a hálózsába és felmelegedtünk. Változik a világ, mi is változunk de a lényeg a Tátra az ugyanaz marad örök és szépséges.

Bartók Juli MVSC