Július 21. és 26. között kellemes külföldi túrán vettünk részt. Rövid kivételtől eltekintve.
Az első nap: utazás… Miután megtelt a busz (Miskolcon vettük fel az utolsó felszállókat), az első megálló Betléren (Betliar) volt, ahol megtekintettük a kastély épületét (kívülről) és az azt körülvevő parkot. Útközben, a sárga jelzés mentén láttuk egy muflon és egy medve fából készült ábrázolását és egy kedves kis kutat rejtő építményt.
Ismét beszálltunk a buszba, és meg se álltunk Iglóig. Itt egy nagyon kedves idegenvezető csatlakozott a csapathoz, egy sárga napraforgó kíséretében – így jobban láttuk, hogy merre jár, és kíváncsian követtük.
Megtekintettük a Szepességi Színházat és a Vigadót (koncerttermet), mindkettő használatban, jó állapotban van – mi most “üresen” láttuk az épületeket, és így talán alaposabban meg is nézhettük mindkettőt.
Tovább haladtunk a városban tett sétánk során, megnéztük a Szűz Mária Mennybemenetele templom tornyát, mely 87 méteres magasságával Szlovákia legmagasabb templomtornya, így elfér rajta a véletlenül duplán megrendelt órasor is, így a gyerekeknek muszáj pontosan érkezni az iskolába. A mai templomot 1380-ban kezdték építeni; helyén már a 13. században is templom állt, az évszázadok során pl. tűzvész, földrengés, vagy ágyú okozta sérülések miatt többször kellett átépíteni. Az 1870-es években az újjáépítés Steindl Imre tervei szerint történt. Elhaladtunk a városháza mellett is. Az evangélikus templomot belülről is megtekintettük. Megtudtam, hogy néhány kivételtől eltekintve (mint amelyikben éppen tartózkodtunk), az evangélikus templomok sokáig csak a városhatáron kívül, alapozás és torony nélkül épülhettek, és mivel kizárólag egyházi forrásból, tehát a legolcsóbb anyagból, fából készültek. Láttuk kívülről a volt Provinciális (tartományi) házat is, (melyben 1951 óta a helytörténeti múzeum kapott helyet). A 16 szepességi város, melyeket Zsigmond király a lengyel királynak zálogba adott, csak 360 év után, 1772-ben térhetett vissza Magyarországhoz. Az idegenforgalmi irodában tájékoztató anyagokat kerestünk, volt aki megkóstolta a finom iglói fagylaltot is. Végül megkerestük a buszt, és továbbutaztunk.
Utunk következő szakaszában időutazást is tettünk: Megtudtuk, hogy amíg más vidékeken csütörtök és szombat között legalább egy nap eltelik, addig errefelé kevesebb, mint egy óra. Mármint Szepescsütörtök és Szepesszombat között. Szepesszombatot kár lett volna kihagyni: ez a kisváros (ma Poprád része), templomával, régi házaival, csöndes utcájával főleg a “zajosabb” vidékről jövőknek rendkívül különleges.
Vacsorára érkeztünk Tátralomnicra. Kedves kis panzióban laktunk a felvonó közelében, innen indultunk minden nap túrázni.
Kedden a Téry-házhoz induló csapattal túráztam, itt áztunk szó szerint bőrig a lefelé vezető úton. Külön köszönet “megmentőinknek”, akik a nem is létező sebes sodrású patakon való átkelésekben segítették a csapatot. (Azért nem is létező, mert fölfelé menet nyoma sem volt.) Nélkülük nem valószínű, hogy sikerült volna az átkelés. Ilyen “zuhanyban” a hét hátralévő részében már nem volt részem, de azért az esőköpeny máskor is előkerült a zsákból.
Szerdán csak egy kis túrára mertem jelentkezni: Ez a Csorba-tó és a Fátyol-vízesés között volt; tókerüléssel együtt. Szép, szemet is gyönyörködtető, pihentető séta volt. Este, a vacsoránál egy gorál népi együttes műsorát tekintettük meg.
Következő nap középtúrára mentem, a Zöld-tóhoz. A bátrabbak a Fehér-tavi csúcs meghódítására indultak, ez többeknek sikerült is. Fényképezéshez is remek idő volt, kellemes időt töltöttünk a ház körül is, ahol kitűnő volt a vendéglátás, de csak el kellett indulnunk lefelé. Aznap is jól esett a vacsora.
Az utolsó túranapon nagy fába vágtam a fejszémet: fel szerettem volna jutni a Rysy-csúcsra, vagy ha oda nem is, a házig mindenképpen. Sajnos, nem sikerült, a láncok alól visszafordultam, de így legalább volt időm a lefelé vezető úton fényképezni, nézelődni, megkerülni a Poprádi-tavat, és megnézni a szimbolikus temetőt is. Ja, és nyugodtan elfogyasztani az uzsonnámat egy pohár sör kíséretében.
Szombaton már “csak” a hazautazás várt ránk. Az idézőjel azért van, mert szlovákiai idegenvezetőnk ismét érdekes helyekre kalauzolt el minket, akármennyire is hosszú utat kellett megtennünk, egy késmárki városnézés belefért, két evangélikus templommal és egy líceummal, ahol többek között Petőfi is megfordult. Az újabb, 19. században épült, impozáns, kívülről vörös templomban van Thököly Imre sírja. A templom belseje is különleges szép, de a világörökség részét a közvetlen szomszédságában a mai napig is álló evangélikus ótemplom képezi. Mindkettő “kötelező” látnivaló az errejáróknak, aki kihagyja, el sem tudja képzelni, mit veszít. A várban megismerhettük Laski Beáta szomorú történetét is, aki elsők között kereste fel a Zöld-tavi házat, de féltékeny, primitív, pénzsóvár és kegyetlen férje borzalmasan megkínozta utána. Elhagyva a régi piacteret, újra egy templom következett. Megálltunk Ruzsbachfürdőnél is, megnéztük a krátertavat, többen a vizet is vizsgálatnak vetették alá.
Megtekintettük azt a mintaboltot is, ahol többek között a (belsőleg alkalmazandó) Tatra Balsam nevű “szert” árulják, mely rokonságban áll a Tatrateaval is. Illetve tulajdonosai testvérek. Érdekes lehet arrafelé egy üzemlátogatás is, nekünk erre sem időnk nem volt, talán eurónk sem akadt volna már. Az Unicum-hoz hasonlóan családi vállalkozásként jött létre, valószínűleg egy idő után ez is üzleti sikertörténet lesz majd. Áraik, üzleti filozófiájuk hasonlóak tűnik. Időnk elfogyott, az ólublói várat már csak a buszból pillanthattuk meg.
Mindent összevetve kellemes emlékekkel és több száz fényképpel érkeztem haza. Köszönet a szervezőknek, szívesen vennék részt máskor is hasonló túrán.
Nagy Ágnes
